Londonon innen, Csodaországon túl
A történet pont 11 évvel az előző rész befejezése után játszódik. Alice Liddell végre kiszabadult az elmegyógyintézetből, azonban továbbra is kezelésre szorul, melyhez jár egy rendkívül tenyérbe mászó pszichiáter is. Sajnos szegény lányt továbbra is hallucinációk kísértik, és nem hagyja nyugodni családja furcsa halála, melyhez mindenáron hozzá akarja kapcsolni a leányzót pszichiátere. Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű, egyik feladatunk az lesz, hogy Alice emlékfoszlányaiból és Csodaországon átívelő kalandjainkból összerakjuk a miértekre a válaszokat. No meg természetesen megmentsük Csodaországot az azt keresztül-kasul átjáró pokoli vonattól, mely tönkre akarja tenni. Tehát dolgunk akad bőven, csak bírjuk ép ésszel!

Öt fejezeten keresztül kell kísérnünk Alice-t, hogy megtalálja lelki békességét, de szerencsére ennél sokkal több helyszín vár ránk, hogy felfedezzük. Meglátogathatjuk a Vörös Királynő birodalmát, egy furcsa jégvilágot, japán témájú területeket, a Kalapos búvóhelyét, no meg az iparosodás korában járó Londont is, így a környezet változatosságával nem lesznek gondjaink.
Egy pár karakter is ismerős lehet majd azok számára, akik kívülről fújják már az első epizódot. Rendre feltűnik például Fakutya, aki azon kívül, hogy több poligonból áll, mint ahogy emlékeimben él már 11 éve, sokkal zavarba ejtőbb hangszínen szól Alice-hez, és látja el meglehetősen sajátos stílusú tippekkel a továbbjutáshoz. Már említettem a Kalapost is, aki kicsit „szétszórt” lett az évek során. Gyakorlatilag teafüggő haverjai darabokra szedték és mindenféle furcsa dolgokra használják fel testrészeit. Leginkább arra, hogy ellehetetlenítsék továbbjutásunkat. Lesz pár új karakter is, hiszen nem lenne folytatás, ha csak ugyanazokkal a szereplőkkel szúrná ki a szemünket a fejlesztőcsapat: találkozunk majd utunk során bújócskázni vágyó polippal, táncos osztriga lányokkal – neccharisnyában! – és a való világból is pár jó és rosszakaróval. Ők viszont összességében nem akkora arcok, mint az első epizód szereplői. Kicsit furcsán is mutatnak, mert már elütnek a megszokott Csodaország mesevilágtól, de erre számítani lehetett, hiszen az első részben minden szereplő megfordult már, aki csak számít.

Ugra bugra!
Az első epizód után be kell vallanom, kicsit megrázott az a tény, hogy hatalmas szerepet kaptak a játékban az ugrálós részek. Viszont annyira jól működnek és annyira jó ütemben szakítják meg a harcolós részeket, hogy az első ilyen ciklus után már eszembe sem jutott öregember módjára visszasírni a régi időket. Az ilyen ugrabugra részek viszont nagyon egyforma elemekből építkeznek. A játéktér általában a nagy semmi felett lebeg, vagy úszik, így a lezuhanás azonnali halállal jár. Ezt elkerülendő, platformokon kell ügyeskednünk, kihasználva Alice remek kis ruháját, mely lehetőséget biztosít arra, hogy vitorlázzunk vele, valamint tripla nagyot ugorjunk. A másik ilyen ugrást segítő elem a légáramlat, mely minden környezetben a megfelelő módon jelenik meg. Ezekbe belevitorlázva lebeghetünk, és olykor be is kell őket kapcsolni, mert nem mindig vannak a helyükön. Vannak még láthatatlan platformok is, melyek csak akkor válnak láthatóvá, ha összemegyünk – ez a képességünk egyébként végtelen és már a játék elején megkapjuk –, azonban ilyenkor ugrani nem tudunk. Ez az egyik legkellemetlenebb eleme a játéknak, ugyanis egyik ilyenről a másikra ugorva legtöbb esetben csak vaktában repülünk és reménykedünk, hogy lesz valami a talpunk alatt, mikor megérkezünk. Arról már ne is beszéljünk, hogy néha ezek a szemét platformok még mozognak is. Vannak még lőhető kapcsolók, melyeket egy ideig golyózápor alatt kell tartanunk, hogy átkapcsoljanak, végül pedig a taposógombok is helyet kaptak a játékban, melyekre vagy nekünk kell rálépnünk, vagy egy időzített nyuszit kell otthagynunk nehezéknek. Ezek mindenféle permutációjával találkozhatunk a játék teljes hossza alatt, de természetesen egyre nehezebb kombinációkban.

A nem harcolós jeleneteket színesíti még, mikor Alice ledörgölhetetlen hátsófeléről bizonyosodunk meg újra meg újra, kilométer hosszú csúszdákon végighaladva, valamint belekerült még a játékba a japán környezet keretein belül egy jópofa oldalra scrollozós platformer móka is, végül pedig az utolsó fejezetben egy babafej-görgetős minijáték is. Mindezek éppen, hogy elégséges változatosságot biztosítanak, hogy az ember ne unja magát halálra, mire felgöngyölíti a történetet. A hangsúly pedig az éppen elégséges szókapcsolaton van, ugyanis néha már zavaróan egyformák a feladatok, de a játék hatalmas szerencséjére a zseniálisan megtervezett helyszínek általában tudják eme frusztrációnkat enyhíteni.

Szörnyetegek és az arzenál
Most érkeztünk el a játék leginkább színvonalas aspektusához, a harchoz. Nagyon rég szórakoztam már ennyire jól egy-egy csatajelenetben. Nem éreztem egy pillanatig sem azt, hogy nem tartom irányításom alatt az eseményeket, azonban még így is sikerült némely jószágnak keményen megizzasztania. Ez leginkább annak tudható be, hogy a legtöbb esetben különböző fajta szörnyek támadnak Alice-re egyszerre, mely azt eredményezi, hogy fel kell állítanunk egy sorrendet magunkban, melyikekkel kell először végezni. Mindegyik szörnynek van gyenge pontja és ellene használatos leginkább megfelelő fegyver is. Például a játék elején felbukkanó Bolterfly nevezetű szúnyoglényeknek először a fészküket kell elpusztítani, mert amíg az áll, folyamatosan ontja a kártevőket magából. De ott van a páncélozott kártyagárdista is, akit először le kell nyugtatnunk egy jól irányzott ütéssel, vagy egy jól időzített elugrással, végül pedig a hátán található szív alakú foltot kell megsimogatni, hogy érezze a törődést.

Hétköznapi értelemben vett bossokkal nem találkozunk a játékban, de nem is hiányoznak, ugyanis vannak kimondottan kemény legény ellenfelek, akik legyűrése komoly fejfájást is okozhat az első találkozáskor. Ilyen például a Colossal Ruin, mely – ahogyan kisebb társai is – több fázisban bántanak minket. Van egy hétköznapi tűzgolyó dobálós fázisa, egy üldözős-megevős fázisa, végül pedig, ha nagyon morcos lesz, lángszóróra vált és feléget mindent, ami elé kerül. Mondanom sem kell, nem túl jó, ha többször is elér a dög a lángszórós fázisba.

De nem kell aggódni, Alice sem védtelen. Fegyverarzenálunk változatossága adja meg igazán a harcok savát és borsát. Az utóbbit szó szerint is, ugyanis a Vorpal Blade után a második megszerezhető fegyverünk egy borsdaráló lesz, mellyel borsot törhetünk ellenfeleink orra alá. Ez hivatott reprezentálni a géppuskát a játékban, nagy tömegek oszlatására kimondottan célravezető. Aztán elgaloppozunk Hobby Horse fegyverünkért, mely nem túl meglepő módon egy játékpaci, és a lassú, de izmos fegyvert képviseli. Célszerű ezzel áttörni a keményen védekező ellenségek vonalait. Utolsó fegyverünk pedig a teáskanna-ágyú lesz, mely területre ható teabombákat ereget magából. Mindegyik fegyverünk négy szinten át fejleszthető, melyet a játék során begyűjtött fogakból tehetünk meg. A végére azonban mindegyik fegyvert bőven a maximumra fejleszthetjük, így nem kell aggódni az elvesztegetett fogak miatt.